Ötven centis családi pizza egyedül? Nem probléma! Ha nagyon akarom, még egy fagyi is lemegy mellé, a liter kóláról nem is beszélve. Na igen, mindig is komolyan vettem, amit épp csinálok, kiváltképp, ha önpusztítás tudományának gyakorlásáról van szó. Ez az írás eme tudományok legveszélyesebbikéről, a fanatizmusról szól...

 Egyszer azzal a gondolattal ébredtem, hogy ronda és kövér vagyok mint a’állat. A fejembe vettem, hogy márpedig kerül, amibe kerül, le fogok fogyni! Végül kiderült, egy kiszakadt vastagbélbe kerül, bár ez csak az ostobaság után befizetett többletadó volt…

 Akkor még nem akartam erős lenni, csupán szép. Pontosítok, nem feltétlenül szép, inkább olyasvalaki, akiről ha hölgyek retinájára verődik fény, az nem vált ki bennük azonnali, reflexszerű  hányingert. Mivel akkoriban még lusta voltam, mint egy depressziós lajhár, egyedüli célom a kalóriadeficit elérése volt.

- Az könnyű nem? Hiszen csak meg kell ismerni mindenféle étel kalóriatartalmát, kiszámolni, mennyi kell a testi funkcióim akadálytalan fenntartásához, és egy kicsit alá célozni… ma már tudom, hogy ez valóban gyerekjáték, de annak idején még hajlamos voltam alámerülni a részletek gyöngéden ringató, sötét hullámaiba… tudjátok, oda, ahol az Ördög (vagy ki) lakik.

- Hogy is szól a mondás?

 Így szól: a legegyszerűbb probléma is megoldhatatlanná fejleszthető, ha eleget töprengsz rajta… na ezt figyeld:

Első lépésként készítettem egy Excell-táblázatot, ahová napi kalóriabevitelemet dokumentálni készültem. Aztán elkezdtem kiguglizni és megtanulni egyes ételekre vonatkozó mennyiségeket (mellesleg kurvasok étel van). Mikor rájöttem, mennyi cukor van az alkoholos italokban, nyeltem egy nagyot, és felhagytam az eszeveszett ivással. Aztán - kb egy hét becsülgetés után – vettem egy mérleget, és már főzés közben alkatrészenként mértem mindent. Beújítottam a heti tervvel, meg a  havi tervvel, hogy éreztessem magammal az előre haladást. Egy idő után cserélnem kellett egy nagyobb táblázatra, mert belefogtam az étkezéseim makrók és ételtípusok szerinti csoportosításába, és ezek kapcsán újabb célokat tűztem ki, mint pl. minden nap legalább egyszer zöldség fogyasztása. Tovább szította az őrületet a napszakonként bevihető energia szempontjának gyakorlatba ültetése…

 Egy hónap se kellett, és már semmi másról nem szólt az életem.

 Persze peregtek le a kilók serényen, az ütemtervnek megfelelően. Azt a részét, hogy nem akartam gyorsan csinálni, talán annyira nem rontottam el. Minden reggel mérlegelés, körülbelül heti három-négy kiló mínusz, amit sikernek könyveltem.

…Három hónap után már tizenhárom kilóval lettem könnyebb, viszont az én kis drááágaszáágom, az életvezetés-táblázatom mérete az ötszörösére nőtt, és még mindig fejlődött!

 A forradalmak egy érdekes tulajdonsága, hogy maguktól soha nem állnak le, még akkor sem, ha már rég kiharcolták a kívánt célt. Résztvevői a lendület elvesztését a mozgalom bukásaként élik meg, így csap át irracionalitásba és katasztrófába a legtöbbjük. És ahogyan a forradalom végül felfalja gyermekeit, úgy zabálta fel a józan ítélőképességemet ez az új életmód, és a vele járó sikerek. Függvények ezrei, kimutatások, csilli-villi grafikonok tárták fel még a kislábujjam körömágyának vérellátottságára vonatkozó optimális értékeknek való megfelelésemet is. Egy könyvtárnyi adattal, linkkel megtámogatva, hogy akár a rántott tintahalcsáp-szívókorong fityfasztartalmáról és metabolizmusra való hatásairól is egy kattintással megtudhassak bármit. Volt olyan, hogy teljesen át kellett alakítanom, mert a fájl elérte a maximális megengedett méretet! Bár ez egy keserű történet, rengeteg pozitív hozadéka van, elsőként megemlíteném az örjöngésem során szerzett Excell-tudásomat, mellyel ma már kábé a NASA-hoz is felvennének.

 A vicc az egészben az, hogy egész végig egészségtelenül táplálkoztam. A deficit megvolt stabilan, de alig került be a szervezetembe normális tápanyag. Ennek nem a nemtörődömség volt az oka, hanem tudáshiány. Egyoldalúan tájékozódtam. Nem volt tiltólistán a cukor, vagy a margarin, silány minőségű fehérjét vittem be, az esszenciális zsírokról ne is beszéljünk…

  Előbb-utóbb persze mindig elfogy a lendület, vagy így, vagy úgy… elfárad az ember… Ötvenféle különböző szabálynak szimultán megfelelni nem csupán idegőrlő, elidegenítő… még önmagadtól is. A cigarettáról való leszokás kísérlete zárta le az utolsó megmaradt szelepet, mely az irgalmatlan  frusztrációmat lett volna hivatott elvezetni. Amikor ráébedtem , hogy gyakorlatilag egy életjeleket alig mutató, letargikus zombi vagyok, újabb hibát követtem el: a modellt nem átalakítani kezdtem a fenntarthatóságra, hanem az alapötletet kezdtem megkérdőjelezni. Egy karácsonyi lerészegedéssel kezdődött, aztán egy fagyi itt, egy kis burgonyaszirom ott… akarom mondani sok fagyi… cukorsokkot okozó mennyiségű… Szégyenvezérelt titokban zabálás, egyre több nasi és gyorskaja, pizzarendelések, végül alkohol újra, teljes gőzzel…

 Egy év sem telt el, és hájasabbá váltam, mint valaha. Soha olyan mértékben nem zabáltam szemetet, mint akkor. Egy nap aztán eljött az a pont, amikor a testem már nem bírta tovább: egy tályog kiszakította a vastagbelemet, mely - mivel nem kerültem időben orvoshoz, és a diagnózissal is tökölődtünk kicsit - kis híján az életembe került. Ezzel egy olyan pokoljárás vette kezdetét, amit ember fiának nem kívánok…

 Hogy lehetséges az, hogy a perfekcionistának mindenre kiterjed a figyelme, de a legfontosabb támpillér, az egyensúly, egyszerűen láthatatlan marad? Önhitten büszke voltam az informatikai szörnyszülöttemre és a leadott kilóimra, mutogattam, arcoltam vele…még az a szerencse, hogy senki nem tanulta el. Egy cél vezérelt: mindent beleadni, ami csak a csövön kifér… minden attól hangos mostanában, hogy ez a siker receptje. Talán az is lett volna, ha helyesen választom meg a célt, és itt a lényeg:

Nem lefogyni… egészségesen élni!

Az viszont ennél jóval összetettebb. A baj az volt, hogy ennek elsajátításához akkor és ott ki kellett volna lépnem a komfortzónámból, és olyan eszközökkel munkát végezni, melyeket korábban nem ismertem, melyeket nagyon sokáig kell tanulni, mire a mesterükké válok. Mint a türelem, az alázat, vagy a megfelelő minőségű tudás megszerzésének képessége Az önfejű, öszvérmakacs erőből nyomulást ismertem csupán…

 …Odatettem magam, a belem kidolgoztam, paradox mód mégis a lustaság okozta a vesztem… lustaság és gyávaság. Legbelül végig éreztem… ha ne adj isten, egészségessé váltam volna, nem rejtőzhettem volna tovább a sorsom iránti felelősség elől.

 Most - három és fél év elteltével - viszont hetvenhat kilót nyomok, relatíve alacsony a testzsírszázalékom, és kezdek igencsak jó erőben lenni. Ebből a sötét, kalória-neurotikus korszakomból származó tudásomat pedig napi szinten használom az épülés folyamatában, immár hatékonyan…