- Aláírod, vagy meghalsz!... Szenvedni fogsz, és meghalsz. - pontosan így hangzott el.

Nem szarozott… profi munka. Nem hezitáltam. Lettek volna kérdéseim, de azok a morfium kéjfelhőjében megfogalmazhatatlanná kavarodtak. Le se esett igazán, mit akar nekem mondani, meg hogy mit is jelent konkrétan a sztóma. Nem is érdekelt… csupán arra vágytam, hogy végre vége legyen... Semmi erőm nem maradt már, a CT-be is úgy kellett a félájult testemet trükkös csapatmunkával betuszkolni. Másfél hete tartott már a láz, és a szűnni nem akaró, gyertyalánggal való monoton égetéshez hasonlatos fájdalom… a néma pityergés a kórteremben, melyre titkon vágytam, hogy felfigyeljen valaki...

A műtő küszöbén meg voltam győződve róla, hogy a nehezén már túl vagyok… ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna…

Amint lehunyom a szemem, megelevenednek ébredésem emlékei.

Minden tompa és jellegtelen…

Hideg van… még a fény is hideg… mintha tűvel karistolnák a retinámat… egész testemben vacogok…

Fuldoklom… egy maszk nyomja az arcomat… gondolom oxigén… szúr a szaga, mintha ammónia lenne…

A gépek kihangosítják a szívverésem… őrjítően hangos, mégis alig hallom…

Megmozdul a függöny… valaki elhúzza… egy alacsony, öltönyös, vágottszemű férfi… sosem láttam még… ismerem…

Leül az ágyamra, rám se hederít, csak malmozik az ujjaival… vár…

Nem tudok levegőt venni… teljes paralízis… mire vár még?... hogy összeszedjem magam, és döntsek…

Pont mikor szóra készülök nyitni a számat, felém fordul, és mélyen a szemembe néz… teljesen kifejezéstelen… nem félek tőle…

- Még ne! - csak suttogni tudom…

Egy szót se szól, megtöri a szemkontaktust, feláll, és elsétál…

Abban a pillanatban a függönyök fehér falakká váltak, és pedig elvesztettem a térbeli orientáció képességét. Vízszintes, függőleges, könnyű, nehéz nem létezett többé. A falak, mint afféle óriás monitorok, filmeket kezdtek nekem vetíteni. Láttam autóbalesetet, szerelmi bánat sújtotta lányt, ahogy egy hídon állva, felvágja ereit, majd ugrik… várostromot, börtönben verekedést, késelést, robotreklámot, futurisztikus városképeket, szerelmeskedő párt, születést, temetést, meg olyan borzalmakat, melyek hallatától inkább megkíméllek. Fogalmam sincs, hány napig tartott, és a visszatérés is fokozatos volt. A nővértől a világosság egy pillanatában próbáltam segítséget kérni, el tudtam neki mondani, hogy vizionálok, meg hogy kezdek beleőrülni… válaszul drogot kezdett keresni a cuccaim között, és vallatni kezdett, mit szedtem be… na mindegy… Hasonlót sem éltem még át korábban, bár volt idő, mikor még valóban narkotikumok hadával tömtem magam. Kortalannak és dimenziótlannak éreztem magam, de nem úgy, mint a Buddha, akinek már nincs honnan elszakadni… ennek minden pillanata kínkeserves volt. Mintha megállt volna az idő egy pánikroham kellős közepén, a végtelenbe nyújtva a nagy belégzést megelőző légszomj-görcs pillanatát. Nem szeretnék ezen - testen kívülinek mondható - élményeimhez különösebb magyarázatot fűzni, értelmezd úgy, ahogy csak szeretnéd…

 A végtelenben való barangolásom aztán lassan véget ért, teret adva hús-vér rémségeknek, hogy ezentúl ők gyötörjenek…

Már korábban is próbáltam megmozdulni, ami frissen kettévágott hasizmokkal enyhén szólva is kellemetlen érzés, ám semmi ahhoz képest, mikor először fel kell ülni. Márpedig fel kell, mert minél többet mocorog az ember, annál hamarabb gyógyulnak a sebek, és indul be újra a bélmozgás. Amikor a belső szerveid teljes súlya a szétszabdalt hasfaladra nehezedik, rájössz, milyen érzés, ha fáj valami. Levegőt se tudsz venni tőle… mindez megfűszerezve a rettegéssel, hogy el fogsz dőlni, aminek ki tudja, milyen következményei lehetnek, a becsapódás keltette érzület mellett. Ilyen szinten mások jóindulatának kiszolgáltatva még soha azelőtt nem voltam. Minden ébren töltött percben csak ezen kattogtam, pszichopata orvosok és ápolók történeteiből merített kényszerfantáziák taszítottak neurózisba. Nehéz az élet hasizmok nélkül, még az ágyban felülni is csak speckó kapaszkodókkal tudtam eleinte. Idővel megtanították, hogyan kell anélkül…

 Mint kiderült, gond volt a katéteremmel. Egyszerű volt erre rájönni: úgy hasogatott a hólyagom, hogy a tizenkettedik ébren töltött óra után már könyörögtem a nővérnek, hogy vegye ki, majd belehugyozok valamibe ügyesen, feltalálom én magam... Persze ilyesmire nincs idő az intenzíven, meg a protokoll, stb. Akkor kezdtek el komolyan venni, amikor már sírtam a fájdalomtól, és gyanúsan kevés vizelet ürült a zacsiba. Megpróbálták kiszedni, de nem sikerült. Kiderült, hogy az a kis ballon, ami a húgycsőben tartaná a cső végét, a húgyvezetékemben lett felfújva, valószínűleg valami gyártási hiba okán. Meg kellett várnom, hogy az ügyeletes urológus a segítségemre siessen, ami persze még hat órányi - végtelennek tűnő – vergődéssel járt. A helyzetet szívtelen, de rutinos pofaként kezelte, egy laza mozdulattal kirántotta belőlem a felfújt ballont… a még megmaradt józanságom felével együtt. Egy évbe telt, mire megszűntek az eme barbaritás okozta vizelettartási problémáim, akkor és ott mégis hálás voltam neki.

 Az intenzíven alázatossá válsz. Megtanulsz némán szenvedni. Hamar rájössz, hogy ha minden apróságért zaklatod a nővéreket, egy idő után elkezdik megkeseríteni az életedet, ami nem is csoda, hisz bőven akad jobb dolguk is, mint a te komfortod fenntartása. Sorstársaid szenvedésének premierplánból szemlélése még a legkeményebb nárcizmust is elkezdi idővel átütni. Sosem felejtem el az ágyszomszéd bácsikát, akinek a két óráig tartó - a végére már tortúrába átcsapó - gyomorszonda-lehelyezési kísérletét végighallgatva imára kulcsolt kézzel rimánkodtam a kegyelméért.

 Az első kötéscsere során szembesültem vele, mi is történt velem pontosan. Kitakarították a hasüregembe gyűlt székletet és egyéb dzsuvát, majd kioperáltak egy komplett bélszakaszt egy - az azt elzáró és kiszakító – ökölnyi tályoggal együtt. Egy lyukat vágtak bal oldalt a hasamon, körülbelül a medencecsontom fölött tíz centi magasságban, majd ügyesen kivezették rajta a megmaradt vastagbelem végét, és odavarrták. A vágások következtében vérellátás nélkül maradt zsírszövet elkezdett elhalni, és a varratok között a felszínre buggyant. Ki kellett nyomkodni, nehogy terjedni kezdjen a nekrózis. Csak úgy… nyers, fizikai erővel… Ezzel jött el az összeomlás pillanata: a procedúra, a bűz és a látvány egyvelegének idegeimre gyakorolt csapásától megbomlott az elmém. Kontrollvesztett, őrült jajveszékelésbe kezdtem, üvöltve zokogtam, hogy meg akarok halni… Később felhívtam a Petrát, hogy legyen szíves és hozzon be nekem egy borotvapengét, hogy ha esetleg úgy döntenék, meg tudjam cselekedni, amit meg kell… hozott… sosem voltam még annál hálásabb senkinek. Mentségemre váljék, alapjáraton is labilis voltam…

 Az ember viszont csak addig borúlátó, amíg nincs választása. Attól fogva valahogy minden megváltozott. Úgy voltam vele, hogy még egy pályát végig játszok, aztán még egyet, és ha esetleg nincs már kedvem folytatni, csak leütöm az escape-et, oszt jóccakát... Bármikor belenyúlhattam volna a fiókba, hogy egy mozdulattal kegyelmet gyakoroljak magamon, de még a gondolat közelébe se jutottam. Még akkor sem, mikor a beleim először rossz irányba kezdtek el mozogni, visszapumpálva a gyomromba a még bennük maradt székletet. Na igen, gyomorsavban ázott székletet hányni meglehetősen demoralizáló… főképp, ha a frissen varrt hasizmaid még csavarnak egyet a sztorin.

 Édesanyám látogatása hozta vissza végleg az életkedvem ezernyi - évek óta nem tapasztalt - érzéssel együtt, köztük a biztonsággal. Tizenvalahány nap elteltével újra elkezdtem enni, így szépen, fokozatosan visszatért belém az erő, és bár rengeteg fájdalom, ájulás, kórház és egyéb megpróbáltatás állt még előttem, már készen álltam. Egyre többet tudtam sétálni, bár még sok idő eltelt, mire el tudtam hagyni anyám és a Petra vállát. Meg kellett tanulnom sztómazsákkal élni, és gluténmentesen étkezni, mindemellett olyan állapotokat fenntartani, melyek alkalmas alanyává tesznek majd egy helyreállító műtétnek… csak hogy még egyszer lehetőségem legyen alászállni…

 Nézd, én elismerem, ennél sokkal, de sokkal borzalmasabb dolgok is történnek emberekkel, de én ezt is alig bírtam ki. Egyidejűleg voltam erős, de gyenge is. Örülök, hogy ennyivel megúsztam, járhattam volna még sokkal úgyabbul is. Felelőtlenül éltem, nincsenek illúzióim. Ki mint vet, úgy arat... Ez az egész egy testre szabott szivatás volt csak nekem, hogy végre megtanuljam, mit is jelent embernek lenni, és hogy mennyire igaz az a - minden kamasz által körberöhögött - mondás, miszerint az egészség az első. Ez volt az első alkalom, hogy valóban fel kellett vennem a kesztyűt egy valós fenyegetés ellen, nem valami triviális, elme-generált árnyékboksz-meccsen.

 A lélek erejét mérő műszerként is szolgál egy ilyen trauma. Egyrészt hogy megtudd, mennyi szunnyad benned valójában, meddig lehet kitolni a határaidat, melyek végpontjaikon kirajzolják valódi természetedet. Rájössz továbbá, mennyi erőt tudsz kölcsönözni a közvetlen környezetedtől, már ha az konstruktív… és mennyit tudsz veszíteni, ha nem az! Az erő a szeretethez hasonlatos, adható, sőt, sokszor egyenesen abból következő, de egyes tulajdonságaiban annak szöges ellentéte: míg a szeretetből nem lesz kevesebb annak, aki ad belőle, az ember erőtartalékai végesek… így csak ideiglenes forrása lehet annak. Most már azt is gondolom, hogy két ember lelki ereje találkozásukkor automatikusan elkezd kiegyenlítődni, a fizikai térre emlékeztető módon. De akkor hogyan élnek egyesek látszólag megtörhetetlen akarattal, akár világot formáló, soha nem lankadó elszántsággal? Azok az egyének, akikből akár ezrek merítenek erőt nap mint nap vajon honnan szerzik? Erre keresem a választ azóta is több, kevesebb sikerrel…

…Egy biztos: a kórház borzalmai nélkül még ma is a teljes sötétben tapogatóznék, gyengén és kétségbeesetten, önmagamról mit sem tudva.