- Aláírod, vagy meghalsz!... Szenvedni fogsz, és meghalsz. - pontosan így hangzott el.

Nem szarozott… profi munka. Nem hezitáltam. Lettek volna kérdéseim, de azok a morfium kéjfelhőjében megfogalmazhatatlanná kavarodtak. Le se esett igazán, mit akar nekem mondani, meg hogy mit is jelent konkrétan a sztóma. Nem is érdekelt… csupán arra vágytam, hogy végre vége legyen... Semmi erőm nem maradt már, a CT-be is úgy kellett a félájult testemet trükkös csapatmunkával betuszkolni. Másfél hete tartott már a láz, és a szűnni nem akaró, gyertyalánggal való monoton égetéshez hasonlatos fájdalom… a néma pityergés a kórteremben, melyre titkon vágytam, hogy felfigyeljen valaki...

A műtő küszöbén meg voltam győződve róla, hogy a nehezén már túl vagyok… ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna…

Amint lehunyom a szemem, megelevenednek ébredésem emlékei.

Minden tompa és jellegtelen…

Hideg van… még a fény is hideg… mintha tűvel karistolnák a retinámat… egész testemben vacogok…

Fuldoklom… egy maszk nyomja az arcomat… gondolom oxigén… szúr a szaga, mintha ammónia lenne…

A gépek kihangosítják a szívverésem… őrjítően hangos, mégis alig hallom…

Megmozdul a függöny… valaki elhúzza… egy alacsony, öltönyös, vágottszemű férfi… sosem láttam még… ismerem…

Leül az ágyamra, rám se hederít, csak malmozik az ujjaival… vár…

Nem tudok levegőt venni… teljes paralízis… mire vár még?... hogy összeszedjem magam, és döntsek…

Pont mikor szóra készülök nyitni a számat, felém fordul, és mélyen a szemembe néz… teljesen kifejezéstelen… nem félek tőle…

- Még ne! - csak suttogni tudom…

Egy szót se szól, megtöri a szemkontaktust, feláll, és elsétál…

Abban a pillanatban a függönyök fehér falakká váltak, és pedig elvesztettem a térbeli orientáció képességét. Vízszintes, függőleges, könnyű, nehéz nem létezett többé. A falak, mint afféle óriás monitorok, filmeket kezdtek nekem vetíteni. Láttam autóbalesetet, szerelmi bánat sújtotta lányt, ahogy egy hídon állva, felvágja ereit, majd ugrik… várostromot, börtönben verekedést, késelést, robotreklámot, futurisztikus városképeket, szerelmeskedő párt, születést, temetést, meg olyan borzalmakat, melyek hallatától inkább megkíméllek. Fogalmam sincs, hány napig tartott, és a visszatérés is fokozatos volt. A nővértől a világosság egy pillanatában próbáltam segítséget kérni, el tudtam neki mondani, hogy vizionálok, meg hogy kezdek beleőrülni… válaszul drogot kezdett keresni a cuccaim között, és vallatni kezdett, mit szedtem be… na mindegy… Hasonlót sem éltem még át korábban, bár volt idő, mikor még valóban narkotikumok hadával tömtem magam. Kortalannak és dimenziótlannak éreztem magam, de nem úgy, mint a Buddha, akinek már nincs honnan elszakadni… ennek minden pillanata kínkeserves volt. Mintha megállt volna az idő egy pánikroham kellős közepén, a végtelenbe nyújtva a nagy belégzést megelőző légszomj-görcs pillanatát. Nem szeretnék ezen - testen kívülinek mondható - élményeimhez különösebb magyarázatot fűzni, értelmezd úgy, ahogy csak szeretnéd…

 A végtelenben való barangolásom aztán lassan véget ért, teret adva hús-vér rémségeknek, hogy ezentúl ők gyötörjenek…

Már korábban is próbáltam megmozdulni, ami frissen kettévágott hasizmokkal enyhén szólva is kellemetlen érzés, ám semmi ahhoz képest, mikor először fel kell ülni. Márpedig fel kell, mert minél többet mocorog az ember, annál hamarabb gyógyulnak a sebek, és indul be újra a bélmozgás. Amikor a belső szerveid teljes súlya a szétszabdalt hasfaladra nehezedik, rájössz, milyen érzés, ha fáj valami. Levegőt se tudsz venni tőle… mindez megfűszerezve a rettegéssel, hogy el fogsz dőlni, aminek ki tudja, milyen következményei lehetnek, a becsapódás keltette érzület mellett. Ilyen szinten mások jóindulatának kiszolgáltatva még soha azelőtt nem voltam. Minden ébren töltött percben csak ezen kattogtam, pszichopata orvosok és ápolók történeteiből merített kényszerfantáziák taszítottak neurózisba. Nehéz az élet hasizmok nélkül, még az ágyban felülni is csak speckó kapaszkodókkal tudtam eleinte. Idővel megtanították, hogyan kell anélkül…

 Mint kiderült, gond volt a katéteremmel. Egyszerű volt erre rájönni: úgy hasogatott a hólyagom, hogy a tizenkettedik ébren töltött óra után már könyörögtem a nővérnek, hogy vegye ki, majd belehugyozok valamibe ügyesen, feltalálom én magam... Persze ilyesmire nincs idő az intenzíven, meg a protokoll, stb. Akkor kezdtek el komolyan venni, amikor már sírtam a fájdalomtól, és gyanúsan kevés vizelet ürült a zacsiba. Megpróbálták kiszedni, de nem sikerült. Kiderült, hogy az a kis ballon, ami a húgycsőben tartaná a cső végét, a húgyvezetékemben lett felfújva, valószínűleg valami gyártási hiba okán. Meg kellett várnom, hogy az ügyeletes urológus a segítségemre siessen, ami persze még hat órányi - végtelennek tűnő – vergődéssel járt. A helyzetet szívtelen, de rutinos pofaként kezelte, egy laza mozdulattal kirántotta belőlem a felfújt ballont… a még megmaradt józanságom felével együtt. Egy évbe telt, mire megszűntek az eme barbaritás okozta vizelettartási problémáim, akkor és ott mégis hálás voltam neki.

 Az intenzíven alázatossá válsz. Megtanulsz némán szenvedni. Hamar rájössz, hogy ha minden apróságért zaklatod a nővéreket, egy idő után elkezdik megkeseríteni az életedet, ami nem is csoda, hisz bőven akad jobb dolguk is, mint a te komfortod fenntartása. Sorstársaid szenvedésének premierplánból szemlélése még a legkeményebb nárcizmust is elkezdi idővel átütni. Sosem felejtem el az ágyszomszéd bácsikát, akinek a két óráig tartó - a végére már tortúrába átcsapó - gyomorszonda-lehelyezési kísérletét végighallgatva imára kulcsolt kézzel rimánkodtam a kegyelméért.

 Az első kötéscsere során szembesültem vele, mi is történt velem pontosan. Kitakarították a hasüregembe gyűlt székletet és egyéb dzsuvát, majd kioperáltak egy komplett bélszakaszt egy - az azt elzáró és kiszakító – ökölnyi tályoggal együtt. Egy lyukat vágtak bal oldalt a hasamon, körülbelül a medencecsontom fölött tíz centi magasságban, majd ügyesen kivezették rajta a megmaradt vastagbelem végét, és odavarrták. A vágások következtében vérellátás nélkül maradt zsírszövet elkezdett elhalni, és a varratok között a felszínre buggyant. Ki kellett nyomkodni, nehogy terjedni kezdjen a nekrózis. Csak úgy… nyers, fizikai erővel… Ezzel jött el az összeomlás pillanata: a procedúra, a bűz és a látvány egyvelegének idegeimre gyakorolt csapásától megbomlott az elmém. Kontrollvesztett, őrült jajveszékelésbe kezdtem, üvöltve zokogtam, hogy meg akarok halni… Később felhívtam a Petrát, hogy legyen szíves és hozzon be nekem egy borotvapengét, hogy ha esetleg úgy döntenék, meg tudjam cselekedni, amit meg kell… hozott… sosem voltam még annál hálásabb senkinek. Mentségemre váljék, alapjáraton is labilis voltam…

 Az ember viszont csak addig borúlátó, amíg nincs választása. Attól fogva valahogy minden megváltozott. Úgy voltam vele, hogy még egy pályát végig játszok, aztán még egyet, és ha esetleg nincs már kedvem folytatni, csak leütöm az escape-et, oszt jóccakát... Bármikor belenyúlhattam volna a fiókba, hogy egy mozdulattal kegyelmet gyakoroljak magamon, de még a gondolat közelébe se jutottam. Még akkor sem, mikor a beleim először rossz irányba kezdtek el mozogni, visszapumpálva a gyomromba a még bennük maradt székletet. Na igen, gyomorsavban ázott székletet hányni meglehetősen demoralizáló… főképp, ha a frissen varrt hasizmaid még csavarnak egyet a sztorin.

 Édesanyám látogatása hozta vissza végleg az életkedvem ezernyi - évek óta nem tapasztalt - érzéssel együtt, köztük a biztonsággal. Tizenvalahány nap elteltével újra elkezdtem enni, így szépen, fokozatosan visszatért belém az erő, és bár rengeteg fájdalom, ájulás, kórház és egyéb megpróbáltatás állt még előttem, már készen álltam. Egyre többet tudtam sétálni, bár még sok idő eltelt, mire el tudtam hagyni anyám és a Petra vállát. Meg kellett tanulnom sztómazsákkal élni, és gluténmentesen étkezni, mindemellett olyan állapotokat fenntartani, melyek alkalmas alanyává tesznek majd egy helyreállító műtétnek… csak hogy még egyszer lehetőségem legyen alászállni…

 Nézd, én elismerem, ennél sokkal, de sokkal borzalmasabb dolgok is történnek emberekkel, de én ezt is alig bírtam ki. Egyidejűleg voltam erős, de gyenge is. Örülök, hogy ennyivel megúsztam, járhattam volna még sokkal úgyabbul is. Felelőtlenül éltem, nincsenek illúzióim. Ki mint vet, úgy arat... Ez az egész egy testre szabott szivatás volt csak nekem, hogy végre megtanuljam, mit is jelent embernek lenni, és hogy mennyire igaz az a - minden kamasz által körberöhögött - mondás, miszerint az egészség az első. Ez volt az első alkalom, hogy valóban fel kellett vennem a kesztyűt egy valós fenyegetés ellen, nem valami triviális, elme-generált árnyékboksz-meccsen.

 A lélek erejét mérő műszerként is szolgál egy ilyen trauma. Egyrészt hogy megtudd, mennyi szunnyad benned valójában, meddig lehet kitolni a határaidat, melyek végpontjaikon kirajzolják valódi természetedet. Rájössz továbbá, mennyi erőt tudsz kölcsönözni a közvetlen környezetedtől, már ha az konstruktív… és mennyit tudsz veszíteni, ha nem az! Az erő a szeretethez hasonlatos, adható, sőt, sokszor egyenesen abból következő, de egyes tulajdonságaiban annak szöges ellentéte: míg a szeretetből nem lesz kevesebb annak, aki ad belőle, az ember erőtartalékai végesek… így csak ideiglenes forrása lehet annak. Most már azt is gondolom, hogy két ember lelki ereje találkozásukkor automatikusan elkezd kiegyenlítődni, a fizikai térre emlékeztető módon. De akkor hogyan élnek egyesek látszólag megtörhetetlen akarattal, akár világot formáló, soha nem lankadó elszántsággal? Azok az egyének, akikből akár ezrek merítenek erőt nap mint nap vajon honnan szerzik? Erre keresem a választ azóta is több, kevesebb sikerrel…

…Egy biztos: a kórház borzalmai nélkül még ma is a teljes sötétben tapogatóznék, gyengén és kétségbeesetten, önmagamról mit sem tudva.

Ötven centis családi pizza egyedül? Nem probléma! Ha nagyon akarom, még egy fagyi is lemegy mellé, a liter kóláról nem is beszélve. Na igen, mindig is komolyan vettem, amit épp csinálok, kiváltképp, ha önpusztítás tudományának gyakorlásáról van szó. Ez az írás eme tudományok legveszélyesebbikéről, a fanatizmusról szól...

 Egyszer azzal a gondolattal ébredtem, hogy ronda és kövér vagyok mint a’állat. A fejembe vettem, hogy márpedig kerül, amibe kerül, le fogok fogyni! Végül kiderült, egy kiszakadt vastagbélbe kerül, bár ez csak az ostobaság után befizetett többletadó volt…

 Akkor még nem akartam erős lenni, csupán szép. Pontosítok, nem feltétlenül szép, inkább olyasvalaki, akiről ha hölgyek retinájára verődik fény, az nem vált ki bennük azonnali, reflexszerű  hányingert. Mivel akkoriban még lusta voltam, mint egy depressziós lajhár, egyedüli célom a kalóriadeficit elérése volt.

- Az könnyű nem? Hiszen csak meg kell ismerni mindenféle étel kalóriatartalmát, kiszámolni, mennyi kell a testi funkcióim akadálytalan fenntartásához, és egy kicsit alá célozni… ma már tudom, hogy ez valóban gyerekjáték, de annak idején még hajlamos voltam alámerülni a részletek gyöngéden ringató, sötét hullámaiba… tudjátok, oda, ahol az Ördög (vagy ki) lakik.

- Hogy is szól a mondás?

 Így szól: a legegyszerűbb probléma is megoldhatatlanná fejleszthető, ha eleget töprengsz rajta… na ezt figyeld:

Első lépésként készítettem egy Excell-táblázatot, ahová napi kalóriabevitelemet dokumentálni készültem. Aztán elkezdtem kiguglizni és megtanulni egyes ételekre vonatkozó mennyiségeket (mellesleg kurvasok étel van). Mikor rájöttem, mennyi cukor van az alkoholos italokban, nyeltem egy nagyot, és felhagytam az eszeveszett ivással. Aztán - kb egy hét becsülgetés után – vettem egy mérleget, és már főzés közben alkatrészenként mértem mindent. Beújítottam a heti tervvel, meg a  havi tervvel, hogy éreztessem magammal az előre haladást. Egy idő után cserélnem kellett egy nagyobb táblázatra, mert belefogtam az étkezéseim makrók és ételtípusok szerinti csoportosításába, és ezek kapcsán újabb célokat tűztem ki, mint pl. minden nap legalább egyszer zöldség fogyasztása. Tovább szította az őrületet a napszakonként bevihető energia szempontjának gyakorlatba ültetése…

 Egy hónap se kellett, és már semmi másról nem szólt az életem.

 Persze peregtek le a kilók serényen, az ütemtervnek megfelelően. Azt a részét, hogy nem akartam gyorsan csinálni, talán annyira nem rontottam el. Minden reggel mérlegelés, körülbelül heti három-négy kiló mínusz, amit sikernek könyveltem.

…Három hónap után már tizenhárom kilóval lettem könnyebb, viszont az én kis drááágaszáágom, az életvezetés-táblázatom mérete az ötszörösére nőtt, és még mindig fejlődött!

 A forradalmak egy érdekes tulajdonsága, hogy maguktól soha nem állnak le, még akkor sem, ha már rég kiharcolták a kívánt célt. Résztvevői a lendület elvesztését a mozgalom bukásaként élik meg, így csap át irracionalitásba és katasztrófába a legtöbbjük. És ahogyan a forradalom végül felfalja gyermekeit, úgy zabálta fel a józan ítélőképességemet ez az új életmód, és a vele járó sikerek. Függvények ezrei, kimutatások, csilli-villi grafikonok tárták fel még a kislábujjam körömágyának vérellátottságára vonatkozó optimális értékeknek való megfelelésemet is. Egy könyvtárnyi adattal, linkkel megtámogatva, hogy akár a rántott tintahalcsáp-szívókorong fityfasztartalmáról és metabolizmusra való hatásairól is egy kattintással megtudhassak bármit. Volt olyan, hogy teljesen át kellett alakítanom, mert a fájl elérte a maximális megengedett méretet! Bár ez egy keserű történet, rengeteg pozitív hozadéka van, elsőként megemlíteném az örjöngésem során szerzett Excell-tudásomat, mellyel ma már kábé a NASA-hoz is felvennének.

 A vicc az egészben az, hogy egész végig egészségtelenül táplálkoztam. A deficit megvolt stabilan, de alig került be a szervezetembe normális tápanyag. Ennek nem a nemtörődömség volt az oka, hanem tudáshiány. Egyoldalúan tájékozódtam. Nem volt tiltólistán a cukor, vagy a margarin, silány minőségű fehérjét vittem be, az esszenciális zsírokról ne is beszéljünk…

  Előbb-utóbb persze mindig elfogy a lendület, vagy így, vagy úgy… elfárad az ember… Ötvenféle különböző szabálynak szimultán megfelelni nem csupán idegőrlő, elidegenítő… még önmagadtól is. A cigarettáról való leszokás kísérlete zárta le az utolsó megmaradt szelepet, mely az irgalmatlan  frusztrációmat lett volna hivatott elvezetni. Amikor ráébedtem , hogy gyakorlatilag egy életjeleket alig mutató, letargikus zombi vagyok, újabb hibát követtem el: a modellt nem átalakítani kezdtem a fenntarthatóságra, hanem az alapötletet kezdtem megkérdőjelezni. Egy karácsonyi lerészegedéssel kezdődött, aztán egy fagyi itt, egy kis burgonyaszirom ott… akarom mondani sok fagyi… cukorsokkot okozó mennyiségű… Szégyenvezérelt titokban zabálás, egyre több nasi és gyorskaja, pizzarendelések, végül alkohol újra, teljes gőzzel…

 Egy év sem telt el, és hájasabbá váltam, mint valaha. Soha olyan mértékben nem zabáltam szemetet, mint akkor. Egy nap aztán eljött az a pont, amikor a testem már nem bírta tovább: egy tályog kiszakította a vastagbelemet, mely - mivel nem kerültem időben orvoshoz, és a diagnózissal is tökölődtünk kicsit - kis híján az életembe került. Ezzel egy olyan pokoljárás vette kezdetét, amit ember fiának nem kívánok…

 Hogy lehetséges az, hogy a perfekcionistának mindenre kiterjed a figyelme, de a legfontosabb támpillér, az egyensúly, egyszerűen láthatatlan marad? Önhitten büszke voltam az informatikai szörnyszülöttemre és a leadott kilóimra, mutogattam, arcoltam vele…még az a szerencse, hogy senki nem tanulta el. Egy cél vezérelt: mindent beleadni, ami csak a csövön kifér… minden attól hangos mostanában, hogy ez a siker receptje. Talán az is lett volna, ha helyesen választom meg a célt, és itt a lényeg:

Nem lefogyni… egészségesen élni!

Az viszont ennél jóval összetettebb. A baj az volt, hogy ennek elsajátításához akkor és ott ki kellett volna lépnem a komfortzónámból, és olyan eszközökkel munkát végezni, melyeket korábban nem ismertem, melyeket nagyon sokáig kell tanulni, mire a mesterükké válok. Mint a türelem, az alázat, vagy a megfelelő minőségű tudás megszerzésének képessége Az önfejű, öszvérmakacs erőből nyomulást ismertem csupán…

 …Odatettem magam, a belem kidolgoztam, paradox mód mégis a lustaság okozta a vesztem… lustaság és gyávaság. Legbelül végig éreztem… ha ne adj isten, egészségessé váltam volna, nem rejtőzhettem volna tovább a sorsom iránti felelősség elől.

 Most - három és fél év elteltével - viszont hetvenhat kilót nyomok, relatíve alacsony a testzsírszázalékom, és kezdek igencsak jó erőben lenni. Ebből a sötét, kalória-neurotikus korszakomból származó tudásomat pedig napi szinten használom az épülés folyamatában, immár hatékonyan…

- Ezúttal okosabb voltam… világos volt, hogy nem én vagyok a DzsonRambó… csak egy kört… azt is óvatosan… de tudod mit, ha csak egy fél megy, jelenlegi fizikumom viszonylatában az sem olyan rossz…

Ezzel a mentalitással vágtam bele életem legfontosabb kilométerébe. Bevallom, nem emlékszem, sikerült-e végigcsoszogni, vagy hogy sétáltam-e közben. Minden figyelmem a tegnapról derekamban maradt szúró fájdalomra összpontosult. Addigra már javarészt hozzászoktam, hogy a legapróbb megerőltetés is kegyetlenül megbosszulhatja magát, így az esélytelenek nyugalmával vágtam bele a kalandba. Emlékszem, ahogy kényszeresen próbáltam minél kevésbé elemelni a lábam a talajról a lehető legpuhább érkezés reményében. Úgy nézhettem ki, mint valami balfék betörő, aki a koromsötét hálószobában matatva belerúgott a földön felejtett gitárba, s most próbál sebesen, de csendesen elosonni, mielőtt a ház többi lakója is felriad. De mindhiába igyekeztem elkerülni a fájást, az utolsó száz méteren jócskán felerősödött. Konstatáltam hogy ez egy igen rossz ötlet volt, és felkészültem az ilyenkor megszokott egy hét fekvőbeteg-státuszra.

 Reggelre tárt karokkal vártam jóbarátomat - akire mindig számíthattam - a vécé felé tett első mozdulatomat kísérő jégvágó-döfést a csípőmbe, amelyről sosem tudni, melyik oldalra érkezik, de azt igen, hogy artikulálatlan üvöltésre sarkall és azonnal féltérdre rogyaszt (volt, hogy be is hugyoztam tőle azon nyomban). Legnagyobb meglepetésemre azonban ezúttal cserbenhagyott...

 - Mégis, hogy a francba’ lehetséges ez?

 Kutatásaim csak jóval később tárták fel a hasizmaim futás általi aktiválódásának és a fájdalmam csökkenésének korrelációját. Viszont onnantól kezdve legalább minden másnap elmentem futni az erősítő edzések kiegészítéseként. Fokozatosan emeltem a távot, végül beálltam egy alkalmankénti négy - ötezer méteres sztenderdre. Ez a folyamat körülbelül két hónapig tartott, és bár Neked valószínűleg nincs olyan rossz fizikumod, mint amilyen nekem volt, ha újonnan kezded, ne emeld a távot ennél gyorsabban! Az ízületeidnek, az izomzatodnak, és a komplett keringési rendszerednek hozzá kell szoknia.

 Mikor már kissé kezdtem ráérezni, ízesíteni kezdtem. Kedvenc fűszerem a terepen való futás volt, a bokaízületre és stabilizáló izmaira kifejtett jótékony hatása számottevő és bizonyított. De mondom néked Gyermekem, kerüld a betont, ha jót akarsz, mert az a pokol fenekibe vezető út burkolata! Már persze ha nincs alkalmas cipőd hozzá…

 Aztán kísérletezni kezdtem az intenzitással, és kombináltam más edzésmódszerekkel is. Itt saját testsúlyos erősítő gyakorlatokkal, ott szökdelésekkel gazdagítottam. Fontos kitérnem arra az aprócska részletre, hogy ha vázizomzatod tömegének növelése és/vagy erősítése a célod, akkor ne kezdd futással az edzést, hagyd meg minden erődet a súlyoknak, és a végén se vidd túlzásba! Nem érdemes kezdőként másfél-két órán át hajszolni magad. Egyrészt motivációt veszíthetsz, másrészt a kimerültség okozta koncentráció-csökkenés balesetveszélyes. Persze én mindezt akkor még nem tudtam, így hát bohóckodtam mindenféle felosztással, szüntelenül hajszoltam a tökéletes edzés receptjét, mint valami holdkóros. Mindeközben persze rengeteg tapasztalattal gyarapodtam. Egyet ki is emelek:

 Volt, mikor a fejembe vettem, hogy köröket fogok futni, és kb. kétszáz méterenként megállok, elvégzek egy szettet  valami jó kemény erősítő gyakorlatból, majd futok tovább. Ezer méter volt nálunk egy kör, így értelemszerűen öt állomást kaptam ezzel a felosztással (eltérő izomcsoportokkal a fókuszban minden állomáson). A terv az volt, hogy menjek öt kört (először nem is sikerült)… s ezáltal jól megerősödjek. Így fedeztem fel akkor még mit sem sejtve a HIIT (high intensity interval training) alapjait.

Hogy erősödtem-e? Hááát… azért erősödgettem…

Viszont elmondjam, hogy kell szívet és tüdőt „növeszteni”? Na és viszonylag sok zsírt égetni?

Így!

 Minden bizonnyal rengeteg út létezik, állításom, hogy a HIIT kétségkívül az egyik közülük… már feltéve, ha nem zabálsz mellette agyatlanul…

Apropó zabálás… mondtam már, hogy körülbelül száz kilót nyomtam akkoriban?...

Petrával a parkban sétálgattunk egy csodaszép tavaszi délután. Az öreg isten tudja már, miben törtük épp a fejünket, de ha emlékeim pontosak, valami súlyos, mélyen szántó beszélgetésben voltunk. Valószínűleg ugyanazt a lemezt raktuk fel, mint korábban minden ilyen alkalommal:

…Hogy lehet innen kijutni? Mit kezdjünk magunkkal? Hogyan akasszunk dohányt és tűnjünk el külföldön örökké? Hontalanok vagyunk… Fasz kivan… és társaik. Annyira belelendültünk a világ igazságtalan mivoltán való kesergésünkbe, hogy egy darabig észre sem vettem, hol ténfergünk. A helyi kondipark mellett voltunk. Volt már ez téma a Zsolti-ügy kapcsán, hogy végre cselekvésbe kén’ fogni, mert egy életképtelen vágódisznó vagyok… hát nosza, lássuk, mi lapul a zsírkötegek alatt?!

 Nagy levegő, karkörzés előre… a vállaim olyan hangot adtak ki, mint valami rozsdás húsdaráló, a kétségbeejtő érzületről nem is beszélve. Na igen, a napi tizennyolc óra játék megtette a hatását, nem csak a gerincem tette tönkre, a rhomboideus major és a vállaim is jelentős károkat szenvedtek. Húzódzkodás…

- Régen harminc is ment! - Hencegtem kaján vigyorral a pofámon, persze a lelkem mélyén tudtam, a közelében sem voltam még egy szabályos végrehajtásnak. Ezúttal viszont nem akartam csalni… életemben talán először…

Körülbelül húsz centit tudtam emelkedni, mielőtt a tenyerembe hasító fájdalom elvette a testem fölött gyakorolt kontrollt, szabadesésbe kényszerítvén azt. Sikertelenül próbáltam meg elnémítani a nyögést, melyet a „súlyos” becsapódás derekamra gyakorolt hatása váltott ki.

- Minden oké? - kérdezte Petra.

- Kurva gyenge vagyok, bazdmeg… - ennyit tudtam kinyögni keserves ábrázattal, miközben mindenféle esztelen hókuszpókusz-nyújtással kíséreltem meg enyhíteni a szúró deréktáji fájdalmat.

 A fekvőtámaszból karhajlítás a keretben nem is ment olyan rosszul, mint gondoltam: nyolcat ki tudtam magamból préselni, bár fene tudja, ért-e négyet az a nyóc. Mindenesetre a tüdőmet kishíján kiköptem tőle. Persze azonnal jelezte a vállam, hogy talán udvariatlanság volt hirtelen ekkora svunggal rányitni az ajtót…

 Kipróbáltam magam a tolódzkodón is, gondolom mondanom sem kell, hogy a testsúlyom nem, csak a dühöm és a vérnyomásom emelkedett eddig ismeretlen magaslatokba. Benny Hill showhoz méltó volt az egész jelenet, különös tekintettel a tehetetlen eszközre mért - utolsó pillanatban átgondolt, így lefékezett - bosszúütésre. Utolsó vergődésem viszont már csak a szánalom-skálán vett fel helyiértéket, ez pedig a futás volt.

 Állítom neked, nem volt több száz méternél (ebből úgy ötvenre, ha emlékszem), mégis kivette belőlem minden csepp megmaradt erőmet. Elsötétült a világ (illetve vakító fénybe borult, hogy pontos legyek), én pedig - közvetlenül a maradék önbecsülésem után - elveszítettem az egyensúlyom is. Végül összerogytam a földön, fuldokolva, zihálva, kétségbe esve, hányingert visszafojtva, nyálam szakadatlan nyeldekelve imádkoztam kegyelemért a mindenhatóhoz (vagy kihez).

…Aznap nem beszélgettünk hazafelé menet… marcangoltam magam… tudtam, hogy nem is oly rég műtöttek… használhattam volna kifogásként, és legyinthettem volna, de valami megváltozott… Mondta egyszer egy ember, akire felnézek, hogy a törött gerinc - bár időbe telik - még összeforrhat, de a hajlott gerinc örökké deformált marad. Mi történik azonban, ha egy hajlott gerincet ripityára törünk?...

 A bent töltött idő és az - akkor véget nem érőnek tűnő - borzalmak valóban szegmentálták a gerincem… Így született meg az első igazán komoly lehetőségem, hogy újra egyenessé faragjam.

 Bár belül rettenetesen kimerült és reményvesztett voltam, akkor már tudtam, hogy holnap vissza fogok jönni, és megpróbálom rendbe szedni magam, még ha esélytelen is.

Két napra rá viszont nem várt meglepetés ért… Akkor már biztosan tudtam, hogy nem vagyok esélytelen…

 Jártam én már konditerembe korábban, csak épp edzésnek nem lehetett nevezni azt, amit csináltam ott. A bennem szunnyadó erő hirtelen felszínre törése megrészegített, nem tudtam kezelni, így szükségszerűen megnyomorítottam magam vele…

Tizenöt éves voltam, mikor egy testnevelésórán beszabadultam az iskola edzőtermébe. Akkoriban a pálcikaember dimenzióit is csupán alulról súroló, apró sejtkupac voltam, messze a leggyengébb gyerek az iskolában. Értelemszerűen én voltam az ügyeletes céltábla, akit mindig elő lehetett venni, ha valaki valami újszerű, kreatív megszégyenítési formával rukkolt elő. Mondjuk ahogy viselkedtem, utólag nem is csodálom, kiváló tesztalanyt kovácsoltam magamból szinte minden ébren töltött pillanatomban. Folyamatosan hajszoltam a figyelmet, az elismerést, a megszállottja voltam, semmi más nem érdekelt, csak hogy végre észrevegyenek. A leghajmeresztőbb füllentésektől és rikácsolásoktól kezdve a kamu-barátnőmmel folytatott hangos kamu-telefonhívásokig mindent, de mindent megtettem, hogy joggal vessenek meg és kívánjanak a pokol fenekére.

 Így nem is csoda, hogy mikor egy nap megpróbáltam kinyomni az üres fekvenyomó rudat, és nem sikerült, a tehetetlen vergődésem látványa osztatlan sikert aratott a srácok körében. A végén persze valaki levette rólam egy laza mozdulattal, de a szégyen súlya a mellkasomon maradt.

 Másfél év telt el, mire legközelebb súlyt láttam, a „Satukéz” edzőtermében a tiszaújvárosi kajak-kenu szakosztálynál. Oda jártak olyan srácok is, akik pont magasról leszarták az evezést, csak erősödni mentek. Mint én is… csak ők komolyan is vették, velem ellentétben.

 A fordulat egy akkori osztálytársam segítségével érkezett meg az életembe (új suli), aki elkezdett edzőterembe hordani. Daninak hívták. Bár kacérkodtam már a gondolattal, magamtól soha nem tettem volna be a lábam egy olyan helyre, ahol egyedül vagyok egy rakás idegennel egy helyen, mankó nélkül, tudatlanul, kitéve magam a mindennél jobban rettegett szégyennek. De Dani és az édesapja jelenléte megadta az áhított oltalmat, a legalapvetőbb technikai ismeretekkel egyetemben. Így léptem hát az útra, melyről kárhozatom és később megváltásom egyaránt leágazott…

Hónapról hónapra egyre erősebb lettem, abszurd mértékűnek éltem meg a fejlődésem, az üres rúdból igen hamar lett 80-as, 100 kiló a felhúzás, lábtolón 80-ból 400 (ugye sejted már, hol fogunk kikötni) a max. húzódzkodás már a harmincat súrolta… volna, ha szabályos. Mámorító volt az érzés, hogy ekkora súlyokat meg tudok mozgatni, lépten-nyomon arcoltam vele, íme az ember, akit kigúnyoltak, és most lám… még a volt osztálytársamnak is írtam, aki anno megszégyenített. Emlékszem, milyen érzés volt felpakolni a tolót 450 kilóval, és párat nyomni vele, persze rossz tartással, félig leengedve, térd lockout-ig nyomva. Emlékszem milyen érzés volt diadalittasan szétnézni a teremben, miután letettem a súlyt, az emberek elismerő pillantását keresve. Később kellett rájönnöm, hogy egy bohócra bámultak, nem egy bajnokra. Persze mindeközben a valóban fontos gyakorlatokat - mint egy rendes guggolás – messziről kerültem, bár lelkem mélyén tudtam, hogy azok nélkül minden csak látszat. Lusta voltam…

Sokáig dühös voltam azokra, akiknek lehetőségük lett volna figyelmeztetni, de nem tették. Aztán megértettem: egy olyan vak, ostoba, ösztön és sérelmek által hajtott félállaton, mint amilyen én voltam, nem lehetett segíteni. Valószínűleg volt, aki megpróbálta, csak egy potenciális ütést láttam bele a felém nyúló segítő kézbe, és eltaszítottam. Így cselekedtem anno mindenkivel. Az igazat megvallva az, hogy komolyabban lesérülök, a sorsom része volt…. adta magát.

És akkor itt, és most ki szeretném emelni a mai írás tanulságát:

FIGYELJ A FORMÁRA!

 Különben úgy jársz, mint én, és hidd el, nem akarsz úgy járni! Nem akarsz huszonhat óra bezártság után végső elkeseredésedben wc-csészéből inni, mert csak vonszolni tudod magad a földön! Igen, így néz ki az idegbecsípődés, ha rendesen odateszi magát. Ha a telódat az asztalon felejtetted, sok sikert, hogy mentőt hívj… A szabálytalanul, óriási súlyokkal végrehajtott, és az eleve elavult és káros gyakorlatok együtt visszafordíthatatlan károkat okoztak, és legszebb éveim többségét bemocskolták. Istennek - vagy mit tudom én - hála, hogy egy komolyabb nyaki sérvig nem jutottam el. Deformálódott a gerincem. Több mint tíz éven keresztül rendszeres idegpanaszok gyötörtek, elviselhetetlen fájdalmakat okozva és ellehetetlenítve a normális élettől. Ráadásul a lehető legrosszabbul reagáltam a tünetek megjelenésére:

Helyes sportolás helyett leálltam a sportolással és tüneti kezelésekre kezdtem koncentrálni… meg drogokra…

Komolyan, láttatok már ekkora idiótát, mint én? Tudom, igen, hisz párat én is látok néha. Ezért is írok többek között…

Persze akkoriban még semmiféle tárgyi tudás birtokában nem voltam, nem érdekeltek a tények. Ez nem kifogás, csak körülmény. Egy a rengeteg önsorsrontó mintázatból, melyet robotként ismételtem öntudatra ébredésem pillanatáig…

 Farkas Bálint vagyok, fekete öves arcművész, szájkarate-mester. Illetve még az sem, hiszen az erő puszta színlelésében is kudarcot vallottam. Sokáig azt hittem, megúszom, pedig éveken át gyűltek a fejem fölött a fekete fellegek. Ha hamarabb tudtam volna őszintén kimondani ezt a mondatot, most egészen más életet élnék:

- Gyenge vagyok!

…Hozzá tenném, hogy gyáva is… meg hazug!!! Tyhű, anyám… 

 Huszonnyolc éves múltam, mikor egy este lementem a Petrával kocsmázni. Örültem, mert volt annyi pénz a zsebemben, hogy a frissen műtött beleimet végre kellőképpen etilbe áztathassam. Jelen képkockán a felelősség mintapéldánya figyelhető meg:

- fiatal felnőtt, kövér, de valahogyan mégis sorvadt, púpos a háta

- állandó derékfájás gyötri

- masszív dohányos, és középsúlyos alkoholista

- nincs állása, nincs sorsa, jövője

- kizárólag felszínes kapcsolatai vannak

- viszonylag friss műtéti hegei vannak

- egy évig sztómával élt (az gyakorlatilag a hasfaladra kivart bél), mert a vég nélkül zabált cukor és glutén képezte tályog szitává szaggatta egy bélszakaszát, melyet teljesen el kellett távolítani, majd összevarrni a maradékot

Szóval két hónappal a nagy helyreállító műtétem után, mikor javában lábadoznom kellett volna otthon, inkább lejártam a helyi lokálba, hogy mocsár részegre vedeljem magam estéről estére. Ez volt számomra a nagy megpróbáltatásokat követő pihenés, mely valamelyest feledtetni tudta a fájdalmakat és a kiszolgáltatottságot. Végre újra önmagam lehettem, arcoskodhattam, henceghettem a kitalált történeteimmel és szuperértelmiségi hatást keltő, innen-onnan lopott véleményeimmel.

 Azon a bizonyos estén épp hülyére piáltuk magunkat a sakktábla fölött, mikor odakeveredett az asztalhoz két ismerős arc: hívjuk őket Tibinek és Zsoltinak. Tibi egy klasszikus összeesküvés-elmélet hívő, laposföldes-ufós arc, akit szerettem utálni, és akivel kapcsolatban sosem lehetett tudni, mivel is foglalkozik, de azt igen, hogy semmiről nincs saját véleménye. Ebben nem különbözött tőlem, csak épp a forrásaink voltak mások. Mindig vele volt hűséges kutyája (hívjuk Fifinek), aki az asztaltársaság legsármosabb (és talán legokosabb) tagjaként mindenki kedvence volt.

 Zsolti klasszikus csendes szociopata, nem az a ravaszdi, sármos, öltönyös fajta, hanem a sztoikus hatását keltő rideg ösztönlény, akit szintén szerettem utálni, viszont valamiért félelmet is ébresztett bennem. Lássuk be, az egyetlen oka annak, hogy néha a közelébe kerültem, a pénz volt. Németben heggesztő, magyar alkoholizmussal, rendszeresen fizette (nem csak) nekem felesek hadát. Így tudott csak embereket maga köré harácsolni. Tíz éve megdugta az akkori menyasszonyomat, de önbecsülés híján ez a tény estéről-estére feledésbe és alkoholba merült.

 Telt, múlt az idő, sakkozgattunk, midőn egyszer csak Zsoltinak az alábbi gondolata támadt:

- Évekkel ezelőtt egyszer már hozzáértem ehhez a kerítéshez, és akkor nem volt benne áram, hát nézzük meg, mi lesz most! - eme hirtelen ötlettől vezérelve megfogta a Petrát és alaposan letaperolta. Mindezt majdhogynem a szemem előtt, épp hogy nem vettem észre, mert a táblára figyeltem. Petra hívott félre miután felocsúdott a rémületből, hogy elmondja, mi történt…

 Ismerős szitu… megint átgázoltak rajtam, mintha ott se lettem volna… képtelen vagyok a legcsekélyebb erőt is kifejteni, mindenki azt csinál velem, amit akar… újra az iskolában vagyunk… rettegek… összekuporodok, és várom, hogy vége legyen, hogy aztán egy alkalmas pillanatban elosonhassak, mikor végeztek…

De ezúttal nem! Ha már nem is oly rég eldöntöttem, hogy visszatérek a halálból, annyi bizonyos, hogy ennél többet is tudok! Az egy igen ütős kis sztori lesz, majd elmesélem... Mindenesetre tisztán emlékszem, hogy az volt az első pillanat az életemben, mikor nem sütöttem le a szemem, ahogy mindenütt tanították. Odaálltam, és - bár remegő hangon és halkan, de kétségtelenül - kérdőre vontam Zsoltit. Ez eddig mind szép és jó…

 Akkor csúszott be az első nedves fing, mikor emberünk felállt az asztaltól, és tudatosul bennem, hogy jó fél fejjel magasabb nálam. Arról nem is beszélve, hogy napi szinten fizikai munkát végez, míg én… még szellemit… se. A kocsma előtt álltunk szemtől szemben, vitatkoztunk, egyre hevesebben. Persze minden hasonló helyzetben eljön az alkohol szellem felett aratott diadala, Zsolt (csak addig volt Zsolti, míg az asztalnál ült) egy ponton szólott:

- És mi lenne, ha itt és most szétverném a kurva fejed mi?! (ekkor csúszott be a második)

Nos, a konfliktus hamar a fizikai térbe eszkalálódott volna, ha nem dobom be életem egyik legférfiatlanabb mondatát:

- Itt a kamera előtt nincs merszed hozzá.

 Pffff…. Ugye, hogy szekunder szégyent érzel? Egyrészt joggal hisz egy gyáva féreg vagyok, másrészt viszont… ha akkor és ott kapok egy verést, valószínűleg szétnyílnak a varrataim, ha megsérül a frissen vart belem, újra sztóma, lehet, hogy örökre, arról nem is beszélve, hogy Zsolti börtönbe kerül, így két ember sorsa is megy a levesbe. De a megaláztatás hetekig mérgezett az eset után… Látod, tényleg hazug vagyok... még mindig mérgez.

 Aznap abbahagytam a kocsmázást, és mélyen magamba néztem. Ráébredtem, hogy szinte semmit nem tudok a valódi erőről, annak természetéről, hogy életünk különböző síkjain hogyan dolgozik. Felismertem továbbá, hogy ha jönne valami komolyabb gebasz, nem tudnám megvédeni se magam, se azokat, akiket szeretek, ami ugye eléggé félelmetes…

 Viszont az első, aprócska lépésemre büszke voltam, jól esett kiállni magamért, még ha nem is úgy sült el, mint egy menő amcsi filmben. Büszkeségem persze hamar kétségbeesésbe csapott át, mikor egy street-workout parkban szembe néztem gyengeségem valódi mértékével…

- Mégis ki a franc vagyok én és miért kezdek itt összehordani mindenféle marhaságot? – merülhet fel benned a kérdés, miután óvatlanul (de nagyon helyesen) idekattintottál.

 Nos, az első kérdésre egyszerű a válasz: egy harmincas, kissé inkompetens fickó vagyok, aki edzeni kezdett… sokadjára… de életében először komolyan. Mégpedig olyannyira komolyan, hogy hamarosan már a mindennapi kenyeret is a teremből fogom hazahozni.

 A második kérdésre pontos válasszal magam sem tudok előállni. Unatkozom… márpedig a tétlen elme az ördög műhelye, erről már volt alkalmam megbizonyosodni. Rám férne már egy nagyobb volumenű mentál-nagytakarítás, így születik most meg ez a szöveg. Fontos tudnod, hogy ez nem egy tudományos értekezés, annál sokkal személyesebb… inkább afféle anekdota-terápia. Nem fogod megtudni, hogyan legyél karcsú x idő alatt, és hogyan pakolj fel y tömegű izmot… illetve de, csak kicsit másképp, mint gondolnád.

 Amiről viszont minden bizonnyal sokat meg fogsz tudni: hogyan NE légy barom. Én az voltam, becsülettel meg is fizettem az ostobaság után kiszabott adókat…

 Ez a sorozat egy - az egó és az ösztönvilág örvényléséből való - szabadulási kísérletről szól. Önnön felszínességemről, kicsinyességemről, kárhozatomról és a feloldozásért való elkeseredett, véget nem érő küzdelmemről, melyhez remélem, Te is kedvet kapsz.

Meg rengeteg edzésről és kajáról. Meg arról, hogyan köszönhetem a sportnak azt a nagyon kevés mindenemet, amim van…