Jártam én már konditerembe korábban, csak épp edzésnek nem lehetett nevezni azt, amit csináltam ott. A bennem szunnyadó erő hirtelen felszínre törése megrészegített, nem tudtam kezelni, így szükségszerűen megnyomorítottam magam vele…

Tizenöt éves voltam, mikor egy testnevelésórán beszabadultam az iskola edzőtermébe. Akkoriban a pálcikaember dimenzióit is csupán alulról súroló, apró sejtkupac voltam, messze a leggyengébb gyerek az iskolában. Értelemszerűen én voltam az ügyeletes céltábla, akit mindig elő lehetett venni, ha valaki valami újszerű, kreatív megszégyenítési formával rukkolt elő. Mondjuk ahogy viselkedtem, utólag nem is csodálom, kiváló tesztalanyt kovácsoltam magamból szinte minden ébren töltött pillanatomban. Folyamatosan hajszoltam a figyelmet, az elismerést, a megszállottja voltam, semmi más nem érdekelt, csak hogy végre észrevegyenek. A leghajmeresztőbb füllentésektől és rikácsolásoktól kezdve a kamu-barátnőmmel folytatott hangos kamu-telefonhívásokig mindent, de mindent megtettem, hogy joggal vessenek meg és kívánjanak a pokol fenekére.

 Így nem is csoda, hogy mikor egy nap megpróbáltam kinyomni az üres fekvenyomó rudat, és nem sikerült, a tehetetlen vergődésem látványa osztatlan sikert aratott a srácok körében. A végén persze valaki levette rólam egy laza mozdulattal, de a szégyen súlya a mellkasomon maradt.

 Másfél év telt el, mire legközelebb súlyt láttam, a „Satukéz” edzőtermében a tiszaújvárosi kajak-kenu szakosztálynál. Oda jártak olyan srácok is, akik pont magasról leszarták az evezést, csak erősödni mentek. Mint én is… csak ők komolyan is vették, velem ellentétben.

 A fordulat egy akkori osztálytársam segítségével érkezett meg az életembe (új suli), aki elkezdett edzőterembe hordani. Daninak hívták. Bár kacérkodtam már a gondolattal, magamtól soha nem tettem volna be a lábam egy olyan helyre, ahol egyedül vagyok egy rakás idegennel egy helyen, mankó nélkül, tudatlanul, kitéve magam a mindennél jobban rettegett szégyennek. De Dani és az édesapja jelenléte megadta az áhított oltalmat, a legalapvetőbb technikai ismeretekkel egyetemben. Így léptem hát az útra, melyről kárhozatom és később megváltásom egyaránt leágazott…

Hónapról hónapra egyre erősebb lettem, abszurd mértékűnek éltem meg a fejlődésem, az üres rúdból igen hamar lett 80-as, 100 kiló a felhúzás, lábtolón 80-ból 400 (ugye sejted már, hol fogunk kikötni) a max. húzódzkodás már a harmincat súrolta… volna, ha szabályos. Mámorító volt az érzés, hogy ekkora súlyokat meg tudok mozgatni, lépten-nyomon arcoltam vele, íme az ember, akit kigúnyoltak, és most lám… még a volt osztálytársamnak is írtam, aki anno megszégyenített. Emlékszem, milyen érzés volt felpakolni a tolót 450 kilóval, és párat nyomni vele, persze rossz tartással, félig leengedve, térd lockout-ig nyomva. Emlékszem milyen érzés volt diadalittasan szétnézni a teremben, miután letettem a súlyt, az emberek elismerő pillantását keresve. Később kellett rájönnöm, hogy egy bohócra bámultak, nem egy bajnokra. Persze mindeközben a valóban fontos gyakorlatokat - mint egy rendes guggolás – messziről kerültem, bár lelkem mélyén tudtam, hogy azok nélkül minden csak látszat. Lusta voltam…

Sokáig dühös voltam azokra, akiknek lehetőségük lett volna figyelmeztetni, de nem tették. Aztán megértettem: egy olyan vak, ostoba, ösztön és sérelmek által hajtott félállaton, mint amilyen én voltam, nem lehetett segíteni. Valószínűleg volt, aki megpróbálta, csak egy potenciális ütést láttam bele a felém nyúló segítő kézbe, és eltaszítottam. Így cselekedtem anno mindenkivel. Az igazat megvallva az, hogy komolyabban lesérülök, a sorsom része volt…. adta magát.

És akkor itt, és most ki szeretném emelni a mai írás tanulságát:

FIGYELJ A FORMÁRA!

 Különben úgy jársz, mint én, és hidd el, nem akarsz úgy járni! Nem akarsz huszonhat óra bezártság után végső elkeseredésedben wc-csészéből inni, mert csak vonszolni tudod magad a földön! Igen, így néz ki az idegbecsípődés, ha rendesen odateszi magát. Ha a telódat az asztalon felejtetted, sok sikert, hogy mentőt hívj… A szabálytalanul, óriási súlyokkal végrehajtott, és az eleve elavult és káros gyakorlatok együtt visszafordíthatatlan károkat okoztak, és legszebb éveim többségét bemocskolták. Istennek - vagy mit tudom én - hála, hogy egy komolyabb nyaki sérvig nem jutottam el. Deformálódott a gerincem. Több mint tíz éven keresztül rendszeres idegpanaszok gyötörtek, elviselhetetlen fájdalmakat okozva és ellehetetlenítve a normális élettől. Ráadásul a lehető legrosszabbul reagáltam a tünetek megjelenésére:

Helyes sportolás helyett leálltam a sportolással és tüneti kezelésekre kezdtem koncentrálni… meg drogokra…

Komolyan, láttatok már ekkora idiótát, mint én? Tudom, igen, hisz párat én is látok néha. Ezért is írok többek között…

Persze akkoriban még semmiféle tárgyi tudás birtokában nem voltam, nem érdekeltek a tények. Ez nem kifogás, csak körülmény. Egy a rengeteg önsorsrontó mintázatból, melyet robotként ismételtem öntudatra ébredésem pillanatáig…