Petrával a parkban sétálgattunk egy csodaszép tavaszi délután. Az öreg isten tudja már, miben törtük épp a fejünket, de ha emlékeim pontosak, valami súlyos, mélyen szántó beszélgetésben voltunk. Valószínűleg ugyanazt a lemezt raktuk fel, mint korábban minden ilyen alkalommal:

…Hogy lehet innen kijutni? Mit kezdjünk magunkkal? Hogyan akasszunk dohányt és tűnjünk el külföldön örökké? Hontalanok vagyunk… Fasz kivan… és társaik. Annyira belelendültünk a világ igazságtalan mivoltán való kesergésünkbe, hogy egy darabig észre sem vettem, hol ténfergünk. A helyi kondipark mellett voltunk. Volt már ez téma a Zsolti-ügy kapcsán, hogy végre cselekvésbe kén’ fogni, mert egy életképtelen vágódisznó vagyok… hát nosza, lássuk, mi lapul a zsírkötegek alatt?!

 Nagy levegő, karkörzés előre… a vállaim olyan hangot adtak ki, mint valami rozsdás húsdaráló, a kétségbeejtő érzületről nem is beszélve. Na igen, a napi tizennyolc óra játék megtette a hatását, nem csak a gerincem tette tönkre, a rhomboideus major és a vállaim is jelentős károkat szenvedtek. Húzódzkodás…

- Régen harminc is ment! - Hencegtem kaján vigyorral a pofámon, persze a lelkem mélyén tudtam, a közelében sem voltam még egy szabályos végrehajtásnak. Ezúttal viszont nem akartam csalni… életemben talán először…

Körülbelül húsz centit tudtam emelkedni, mielőtt a tenyerembe hasító fájdalom elvette a testem fölött gyakorolt kontrollt, szabadesésbe kényszerítvén azt. Sikertelenül próbáltam meg elnémítani a nyögést, melyet a „súlyos” becsapódás derekamra gyakorolt hatása váltott ki.

- Minden oké? - kérdezte Petra.

- Kurva gyenge vagyok, bazdmeg… - ennyit tudtam kinyögni keserves ábrázattal, miközben mindenféle esztelen hókuszpókusz-nyújtással kíséreltem meg enyhíteni a szúró deréktáji fájdalmat.

 A fekvőtámaszból karhajlítás a keretben nem is ment olyan rosszul, mint gondoltam: nyolcat ki tudtam magamból préselni, bár fene tudja, ért-e négyet az a nyóc. Mindenesetre a tüdőmet kishíján kiköptem tőle. Persze azonnal jelezte a vállam, hogy talán udvariatlanság volt hirtelen ekkora svunggal rányitni az ajtót…

 Kipróbáltam magam a tolódzkodón is, gondolom mondanom sem kell, hogy a testsúlyom nem, csak a dühöm és a vérnyomásom emelkedett eddig ismeretlen magaslatokba. Benny Hill showhoz méltó volt az egész jelenet, különös tekintettel a tehetetlen eszközre mért - utolsó pillanatban átgondolt, így lefékezett - bosszúütésre. Utolsó vergődésem viszont már csak a szánalom-skálán vett fel helyiértéket, ez pedig a futás volt.

 Állítom neked, nem volt több száz méternél (ebből úgy ötvenre, ha emlékszem), mégis kivette belőlem minden csepp megmaradt erőmet. Elsötétült a világ (illetve vakító fénybe borult, hogy pontos legyek), én pedig - közvetlenül a maradék önbecsülésem után - elveszítettem az egyensúlyom is. Végül összerogytam a földön, fuldokolva, zihálva, kétségbe esve, hányingert visszafojtva, nyálam szakadatlan nyeldekelve imádkoztam kegyelemért a mindenhatóhoz (vagy kihez).

…Aznap nem beszélgettünk hazafelé menet… marcangoltam magam… tudtam, hogy nem is oly rég műtöttek… használhattam volna kifogásként, és legyinthettem volna, de valami megváltozott… Mondta egyszer egy ember, akire felnézek, hogy a törött gerinc - bár időbe telik - még összeforrhat, de a hajlott gerinc örökké deformált marad. Mi történik azonban, ha egy hajlott gerincet ripityára törünk?...

 A bent töltött idő és az - akkor véget nem érőnek tűnő - borzalmak valóban szegmentálták a gerincem… Így született meg az első igazán komoly lehetőségem, hogy újra egyenessé faragjam.

 Bár belül rettenetesen kimerült és reményvesztett voltam, akkor már tudtam, hogy holnap vissza fogok jönni, és megpróbálom rendbe szedni magam, még ha esélytelen is.

Két napra rá viszont nem várt meglepetés ért… Akkor már biztosan tudtam, hogy nem vagyok esélytelen…