Farkas Bálint vagyok, fekete öves arcművész, szájkarate-mester. Illetve még az sem, hiszen az erő puszta színlelésében is kudarcot vallottam. Sokáig azt hittem, megúszom, pedig éveken át gyűltek a fejem fölött a fekete fellegek. Ha hamarabb tudtam volna őszintén kimondani ezt a mondatot, most egészen más életet élnék:

- Gyenge vagyok!

…Hozzá tenném, hogy gyáva is… meg hazug!!! Tyhű, anyám… 

 Huszonnyolc éves múltam, mikor egy este lementem a Petrával kocsmázni. Örültem, mert volt annyi pénz a zsebemben, hogy a frissen műtött beleimet végre kellőképpen etilbe áztathassam. Jelen képkockán a felelősség mintapéldánya figyelhető meg:

- fiatal felnőtt, kövér, de valahogyan mégis sorvadt, púpos a háta

- állandó derékfájás gyötri

- masszív dohányos, és középsúlyos alkoholista

- nincs állása, nincs sorsa, jövője

- kizárólag felszínes kapcsolatai vannak

- viszonylag friss műtéti hegei vannak

- egy évig sztómával élt (az gyakorlatilag a hasfaladra kivart bél), mert a vég nélkül zabált cukor és glutén képezte tályog szitává szaggatta egy bélszakaszát, melyet teljesen el kellett távolítani, majd összevarrni a maradékot

Szóval két hónappal a nagy helyreállító műtétem után, mikor javában lábadoznom kellett volna otthon, inkább lejártam a helyi lokálba, hogy mocsár részegre vedeljem magam estéről estére. Ez volt számomra a nagy megpróbáltatásokat követő pihenés, mely valamelyest feledtetni tudta a fájdalmakat és a kiszolgáltatottságot. Végre újra önmagam lehettem, arcoskodhattam, henceghettem a kitalált történeteimmel és szuperértelmiségi hatást keltő, innen-onnan lopott véleményeimmel.

 Azon a bizonyos estén épp hülyére piáltuk magunkat a sakktábla fölött, mikor odakeveredett az asztalhoz két ismerős arc: hívjuk őket Tibinek és Zsoltinak. Tibi egy klasszikus összeesküvés-elmélet hívő, laposföldes-ufós arc, akit szerettem utálni, és akivel kapcsolatban sosem lehetett tudni, mivel is foglalkozik, de azt igen, hogy semmiről nincs saját véleménye. Ebben nem különbözött tőlem, csak épp a forrásaink voltak mások. Mindig vele volt hűséges kutyája (hívjuk Fifinek), aki az asztaltársaság legsármosabb (és talán legokosabb) tagjaként mindenki kedvence volt.

 Zsolti klasszikus csendes szociopata, nem az a ravaszdi, sármos, öltönyös fajta, hanem a sztoikus hatását keltő rideg ösztönlény, akit szintén szerettem utálni, viszont valamiért félelmet is ébresztett bennem. Lássuk be, az egyetlen oka annak, hogy néha a közelébe kerültem, a pénz volt. Németben heggesztő, magyar alkoholizmussal, rendszeresen fizette (nem csak) nekem felesek hadát. Így tudott csak embereket maga köré harácsolni. Tíz éve megdugta az akkori menyasszonyomat, de önbecsülés híján ez a tény estéről-estére feledésbe és alkoholba merült.

 Telt, múlt az idő, sakkozgattunk, midőn egyszer csak Zsoltinak az alábbi gondolata támadt:

- Évekkel ezelőtt egyszer már hozzáértem ehhez a kerítéshez, és akkor nem volt benne áram, hát nézzük meg, mi lesz most! - eme hirtelen ötlettől vezérelve megfogta a Petrát és alaposan letaperolta. Mindezt majdhogynem a szemem előtt, épp hogy nem vettem észre, mert a táblára figyeltem. Petra hívott félre miután felocsúdott a rémületből, hogy elmondja, mi történt…

 Ismerős szitu… megint átgázoltak rajtam, mintha ott se lettem volna… képtelen vagyok a legcsekélyebb erőt is kifejteni, mindenki azt csinál velem, amit akar… újra az iskolában vagyunk… rettegek… összekuporodok, és várom, hogy vége legyen, hogy aztán egy alkalmas pillanatban elosonhassak, mikor végeztek…

De ezúttal nem! Ha már nem is oly rég eldöntöttem, hogy visszatérek a halálból, annyi bizonyos, hogy ennél többet is tudok! Az egy igen ütős kis sztori lesz, majd elmesélem... Mindenesetre tisztán emlékszem, hogy az volt az első pillanat az életemben, mikor nem sütöttem le a szemem, ahogy mindenütt tanították. Odaálltam, és - bár remegő hangon és halkan, de kétségtelenül - kérdőre vontam Zsoltit. Ez eddig mind szép és jó…

 Akkor csúszott be az első nedves fing, mikor emberünk felállt az asztaltól, és tudatosul bennem, hogy jó fél fejjel magasabb nálam. Arról nem is beszélve, hogy napi szinten fizikai munkát végez, míg én… még szellemit… se. A kocsma előtt álltunk szemtől szemben, vitatkoztunk, egyre hevesebben. Persze minden hasonló helyzetben eljön az alkohol szellem felett aratott diadala, Zsolt (csak addig volt Zsolti, míg az asztalnál ült) egy ponton szólott:

- És mi lenne, ha itt és most szétverném a kurva fejed mi?! (ekkor csúszott be a második)

Nos, a konfliktus hamar a fizikai térbe eszkalálódott volna, ha nem dobom be életem egyik legférfiatlanabb mondatát:

- Itt a kamera előtt nincs merszed hozzá.

 Pffff…. Ugye, hogy szekunder szégyent érzel? Egyrészt joggal hisz egy gyáva féreg vagyok, másrészt viszont… ha akkor és ott kapok egy verést, valószínűleg szétnyílnak a varrataim, ha megsérül a frissen vart belem, újra sztóma, lehet, hogy örökre, arról nem is beszélve, hogy Zsolti börtönbe kerül, így két ember sorsa is megy a levesbe. De a megaláztatás hetekig mérgezett az eset után… Látod, tényleg hazug vagyok... még mindig mérgez.

 Aznap abbahagytam a kocsmázást, és mélyen magamba néztem. Ráébredtem, hogy szinte semmit nem tudok a valódi erőről, annak természetéről, hogy életünk különböző síkjain hogyan dolgozik. Felismertem továbbá, hogy ha jönne valami komolyabb gebasz, nem tudnám megvédeni se magam, se azokat, akiket szeretek, ami ugye eléggé félelmetes…

 Viszont az első, aprócska lépésemre büszke voltam, jól esett kiállni magamért, még ha nem is úgy sült el, mint egy menő amcsi filmben. Büszkeségem persze hamar kétségbeesésbe csapott át, mikor egy street-workout parkban szembe néztem gyengeségem valódi mértékével…